2006-2007

2006-2007-ben kiadott kötetek

Az 1945-ben kolozsvári székhellyel megalapított magyar tannyelvû Bolyai Egyetem létrehozásának és a Bolyai név felvételének 60. évfordulója tiszteletére Bolyai Egyetem Emlékkonferenciára került sor a Bolyai Társaság szervezésében 2005. november 19-én Kolozsváron, majd november 24-én Nagyváradon. 

A konferencia gondolatát nem annyira a múlt felé való fordulás, mint inkább a jelen egyetemépítési, egyetemszervezési feladataira való fokozottabb odafigyelés motiválta. Megrendezése abból az elgondolásból indult ki, hogy az idõnként sorra kerülõ nosztalgikus hangvételû visszaemlékezések mellett, a kerek évforduló alkalmából ma arra is lehetõség nyílik, hogy az újraszervezõdésnek indult magyar nyelvû egyetemi oktatás különbözõ struktúráiban részt vevõ egyetemi oktatók és kutatók szakmai nyilvánossága elõtt, a fiatal értelmiségiek érdeklõdése közepette érdemben lehessen foglalkozni azzal a másfél évtizednyi tapasztalattal, amelyet a létezõ Bolyai Egyetem jelentett az erdélyi magyar társadalom és kultúra számára. Egy ilyen konferencia nagymértékben hozzájárulhat mindazoknak a tudományos tartalmaknak a kellõ tárgyilagossággal való feltárásához, az érvényes oktatási értékek tisztázásához, valamint a velük összefüggésben levõ példamutató emberi hozzáállás megrajzolásához, amelyek a Bolyai Egyetem máig ható, az erdélyi adottságokon jóval túlmutató, összmagyar és európai irányban is kisugárzó örökségeként integrálódtak a késõbbi szellemi és társadalmi folyamatokba.
E célkitûzésnek megfelelõen a Bolyai Társaság vezetõsége a Bolyai Egyetem volt oktatói és hallgatói soraiból kért fel a konferencia számára olyan elõadókat, akik számára tudományos életpályájuk alakulása és eredményessége szempontjából meghatározó egzisztenciális élményt és szakmai indítást jelentett ez az egyetemi intézmény. Az elhangzott elõadások a Bolyai Egyetem fennállásának másfél évtizednyi idõszakát, illetve ennek elõzményeit, valamint az erdélyi magyar nyelvû egyetemi oktatás késõbbi sorsára való kihatásait tudományos szakszerûséggel, a történeti, mûvelõdéstörténeti, oktatástudományi, politikai és demográfiai szempontok összevetésével igyekeztek megvizsgálni. Arról, hogy ez mennyiben sikerült, a kötetben szereplõ tanulmányok beszélnek. A bennük megfogalmazódó, közvetlenül felmutatható eredményeken túlmenõen egyúttal ösztönözni is kívánjuk az ilyen irányú kutatásokat. Bízunk abban, hogy az emlékkonferencia megszervezésével és az elhangzott elõadások közreadásával nemcsak értékes adatokkal és dokumentumokkal gazdagodik a Bolyai Egyetem másfél évtizedes történetének ismerete, hanem mindez a fiatal kutatók törekvéseiben is visszhangra lel, és serkentõleg hat az erdélyi magyar felsõoktatás történetének további vizsgálatára, teljesítményeinek valósághû feltárására és hiteles értékelésére.

Az Egyetem az idõ sodrásában címû konferenciakötet a Bolyai Társaság által beindított Egyetemi Mûhely Kiadó elsõ kiadványaként jelenik meg. Ezzel a Bolyai Társaság egy nagyobb szabású vállalkozást indít útjára, egy olyan könyvkiadási tevékenységet, amely az elkövetkezõkben az erdélyi magyar felsõoktatásban foglalkoztatott egyetemi oktatók jegyzeteinek, szakkönyveinek, doktori értekezéseinek, valamint tudományos konferenciák anyagainak a megjelentetésére irányul, a szaktudományos igények és az akkreditációs követelmények megkövetelte szerkesztésben és kivitelezésben. A Bolyai Társaság ily módon is igyekszik hozzájárulni a mai erdélyi magyar nyelvû egyetemi oktatás minõségének javításához.
 

A magyar nyelv történetének ismerete minden magyar nyelvészetet és irodalmat tanuló bölcsészkaros hallgató számára elsõsorban azért fontos, mert olyan múltbeli jelenségeket, változásokat, változástendenciákat ismerhetnek meg, amelyek alapján nagyon sok mai magyar nyelvi jelenséget megérthetnek. Ugyanakkor nemcsak nyelvtani, nyelvészeti, hanem mûvelõdéstörténeti, irodalmi ismereteiket is bõvíthetik, mivel a nyelvtörténet jelenségeinek magyarázatakor a rokon tudományokkal való kapcsolatokat sem hallgathatjuk el.
A jegyzet elsõsorban magyar nyelv és irodalom szakos hallgatókhoz szólna, de felhasználhatják a közoktatásban dolgozó magyar szakos tanárok is, illetve mindazok az érdeklõdõk, akiket érdekel nyelvünk története.
A jegyzet négy nagyobb fejezetet tartalmaz, amelyek az általános nyelvtörténeti kérdésekkel, majd az egyes részrendszerek történetével foglalkoznak. Az elsõ fejezet a nyelvtörténet fogalmát, a szinkrónia és diakrónia viszonyát, a korszakolási kérdéseket, a magyar nyelvtörténet legjelentõsebb forrásait, és nem utolsó sorban a nyelvi változások mibenlétét és okait írja le. A második rész a magyar helyesírás történetének vázlatát adja. A harmadik részben történeti szókészlettanon belül elsõsorban a magyar szókészlet gyarapodásának módozatai, illetve a szókölcsönzés kerül vázlatos bemutatásra. Az utolsó rész a legfontosabb történeti jelentéstani tendenciákat tartalmazza.
A filozófus hallgatókat a jegyzet nem csupán a hagyományos logika megismertetésében és eszközrendszerének elsajátíttatában segíti, hanem a filozófia területén elõforduló kijelentésrendszerek, következtetések logikai szerkezetének feltárására, illetve ezek helyességének formális ellenõrzésére is képessé teszi. A jegyzet megjelentetését indokolja az is, hogy mind a filozófus hallgatók, mind más tudományterületek hallgatóinak az esetében az általános gondolkodási, kommunikációs stratégiákat és technikákat fejleszti, illetve jó alapozást nyújthat a késõbbi érveléselméleti vagy kommunikációs tanulmányokhoz.
Szerkezeti szempontból a könyv nyolc fejezetben tárgyalja a hagyományos logika kanonizált tematikáját: a logika diszciplínájába bevezetõ elsõ fejezetet a logika alaptörvényeit, a fogalmat, a meghatározást és a kijelentést tárgyaló fejezetek követik, az utolsó három fejezet pedig a közvetlen és közvetett, vagyis szillogisztikus deduktív következtetéseket mutatja be. A fejezetek kidolgozása megfelelõen követi az egyetemi oktatásban való alkalmazás szempontjait: minden fejezet a téma általános céljának és az elsajátítandó logikai készségeknek az elõrevetítésével indít, a kifejtés az elsajátítást nagymértékben elõsegítõ példákat, táblázatokat és ábrákat (különösen hasznosnak tartom az érvényes logikai módozatokat ábrázoló Venn-diagramok beiktatását), részleges összefoglalókat tartalmaz, a fejezeteket pedig egy összegzõ jellegû összefoglaló és a kulcsfogalmak listája zárja. Minden fejezet végén a logikai készségek, illetve eszközrendszer begyakorlásához nélkülözhetetlen gyakorlatok találhatóak. Külön figyelmet érdemelnek a szövegtestbe beiktatott apró betûs exkurzusok, amelyek nem csak az adott logikai téma elmélyítésére szogálnak, hanem a más tudományterületeken, különbözõ társadalmi diszkurzusokban, vagy akár a kortárs kommunikációtechnológiákban fellelhetõ implicit logikai szerkezetekre, következtetésekre hívják fel a figyelmet. 

dr. Szigeti Attila adjunktus
 

A leíró nyelvészet nemcsak a magyar szak tantervében alaptárgy, hanem a nyelvészeti egyetemi stúdiumoknak ez az a szegmense, amely a közoktatás számára a legtöbb applikációs lehetõséggel rendelkezik. A jegyzet az alaktan és szófajtan kérdésének körüljárását tûzte ki célul, mégpedig a hagyományos gyakorlattal ellentétben nem a mondattani ismeretek megelõlegezéseként, hanem éppen fordítva, a mondattani ismeretekbõl kiindulva.
Noha az elmúlt évtizedben olyan hiánypótló leíró nyelvészeti munkák jelentek meg, amelyek akár a „modern hagyományos” címkével is jellemezhetõk, továbbra sincs olyan tankönyv, amely egyrészt a diszciplína egyik vagy másik szegmensét (pl. mondattan vagy alaktan és szófajtan) kimerítõen lefedné, és ugyanakkor olyan relációs nyelvi modellt prezentálna, amely elsõdlegesen saját anyanyelvi kompetenciákra (és nem elõregyártott taxonómiákra) alapozva áttekinthetõvé tenné a nyelvi rendszer mûködését, kiszakítva ezáltal a nyelvrõl való tudást/tanulást egy alapvetõen „holt tudásanyag” elsajátításának nyûge alól. A jegyzet ezt kísérli meg, és ezáltal nemcsak magyar fõ- és mellékszakos egyetemi hallgatók, de gyakorló tanárok, távoktatási programok és továbbképzések hallgatói is – remélhetõleg – haszonnal forgathatják.

Tartalmi tekintetben a jegyzet megpróbál egységesen számot adni az alaktan három fõ területének, a ragozásnak, a szóképzésnek és a szóösszetételnek a problémáiról úgy, hogy mindezt egyrészrõl (és hangsúlyosan) a mondattan és morfológia, másrészrõl a szótár és morfológia, és kisebb részben a fonológia és morfológia kapcsolatrendszerében ragadja meg. Célja elsõsorban nem a megszokott taxonómiák újramondása, hanem épp e relációk révén a szóelemek „mirevalóságának” felfedeztetése. Ezért a elsõ, morfológiai részben:
(a) a már ismertnek feltételezett – de nagyvonalakban átismételt – mondattani relációkból kiindulva tárgyalja a mondattan szempontjából releváns, de a morfológia szabályai által létrehozott/ létrehozható morfémakapcsolatokat, így a mondatbeli viszonyjelölés és az egyéb grammatikai információk kódolásának szükségességét mutatja fel a szóalakok létrejöttének mozgatórugójaként
(b) a szóalkotást, a képzett és összetett szavakat létrehozó morfológiai szabályokat a szótár összefüggésében tárgyalja, mint olyan eljárásokat tehát, amelyek a szótár elemeit gazdagítják ugyanakkor hangsúlyozza e folyamatok szintaktikai vonatkozásait is (pl. az összetett szavak tagjait sok esetben a szintagmáknál már megismert mondattani viszonyok kapcsolják össze a képzés által is gyakran megváltozik a kiinduló szó lehetséges mondattani környezete stb.)
A szófajtani rész a fentiek értelmében már sokkal „hagyományosabb”, hiszen a szóosztályok jellemzésében az eddigi nyelvtankönyvek is igyekeztek több (szintaktikai, szemantikai, morfológiai, kommunikációs-pragmatikai stb.) szempontot érvényesíteni.

A jegyzet mûfajából adódóan a szövegbõl hiányoznak a lábjegyeztek és a név szerinti hivatkozások is, noha egyes fejezetek néhol nemcsak a forrásmunkák gondolatmenetét, de azokból konkrét szövegrészeket is „importálnak”. A jegyzet megíráshoz közvetlenül felhasznált forrásokat a kötet végén szereplõ irodalomjegyzék listázza.

 
A jegyzet elsõdlegesen a Babeº-Bolyai Tudományegyetem kémiát magyarul tanuló hallgatói számára készült. A hazai felsõoktatás átszervezése, és a bolognai rendszer szerinti tagolódása eredményeként a fizikai kémia oktatása is több szinten valósul meg. A tantervek módosítása mind az elméleti, mind a gyakorlati oktatásban szükségessé vált.
Az alapfokú képzésben részt vevõ hallgatók értelemszerûen a fizikai kémiai alapjaival ismerkednek meg. Célunk az ehhez a törzsanyaghoz tartozó fontosabb gyakorlatok ismertetése. Munkánkkal szeretnénk számukra megkönnyíteni a laboratóriumi gyakorlatra való otthoni felkészülést. Ez az elméleti háttérnek a tanulmányozását, a feladat világos megértését, az alkalmazott módszerek elvének, és a kísérleti berendezés mûködésének ismeretét jelenti. A felkészülés jelentõs része a mérési adatok feldolgozásának, és az eredmények értékelésének módszereivel való megismerkedés. Célszerû jegyzõkönyvet készíteni, mely tartalmazza a mérés elvi alapjait, az alkalmazott összefüggéseket, a mérés menetét, és a táblázatok tervét. A laboratóriumi tevékenység során elengedhetetlen a mérési adatok táblázatba foglalása. A számítások eredményeit szintén ajánlatos táblázatba foglalni. A munka lényeges része a kapott eredmények elfogadhatóságának értékelése, a belõlük levonható következtetések megfogalmazása, az irodalmi adatokkal való összevetése. Ugyanakkor, ha nem megfelelõ eredménnyel találkozunk, ennek okára fényt kell deríteni.
Tartalmát illetõen a jegyzet a termodinamika, reakciókinetika, és elektrokémia tárgykörébõl való gyakorlatokat mutat be. Az elsõ fejezet a mérés pontosságáról, megbízhatóságáról, a hibaszámításról, a függvényillesztés, valamint a grafikus deriválás alapjairól tájékoztat röviden.
A jegyzet rövid terjedelmû, és nem hivatott helyettesíteni sem az elméleti jegyzetet, sem a fizikai kémiai praktikumot, csupán néhány, a Tanszékünkön elvégezhetõ gyakorlathoz nyújt pontos utasítást.
Az alkalmazott vagy szaketikák megjelenése, fejlõdése és bekerülése a szakirányú egyetemi képzésbe a különbözõ társadalmi tevékenységterületek jogállami keretek közötti fejlõdésének, szakmai önállósodásuk és társadalmi felelõsségük fokozódásának az eredménye.
Az Alkalmazott etikai alapfogalmak felsõoktatási tankönyv célja: fogalmi és módszertani alapokat nyújtani az alkalmazott etikai kérdésfelvetések és a szakmai etikai gondolkodás elsajátításához a bioetika, a gazdaságetika, a közszolgálati etika és a sajtóetika területén.
A tankönyv kiemeli a különbözõ szakmai etikák jellegzetes vonásait, számba veszi az egyes területek sajátosságaiból adódó problémákat és a megoldásukra kidolgozott javaslatokat, bemutatja a szakmai erkölcsi gondolatmenet, döntéshozatal és ítélet sajátos típusait, azok feltételrendszerét és fogalmi eszköztárát.
Az egyes fejezetekben a témák tárgyalása során minden esetben konkrét példákon szemléltetjük a problémák összetettségét, illetve a megoldási kísérleteket, és szemelvényeket mutatunk be az etikai irányzatok legfontosabb képviselõinek gondolatmenetébõl. A konkrét esetekre támaszkodó elemzések célja, hogy a hallgatók, a szóban forgó területek szakemberei különbözõ élethelyzetek jellegzetességeinek megfelelõen képesek legyenek helyesen értelmezni és elvileg korrekt módon kezelni az erkölcsi kihívásokat.
A könyv egyes fõ részei látszólag idegenek egymástól, azonban az alaposabb megfontolás során kiderül, hogy az alkalmazott etika bemutatásra kerülõ területei az egyetemi szakokra és tantárgyakra való elkülönültség mögött lényegileg összefüggnek egymással, sõt olyannyira egymásra épülnek, hogy helyes megközelítésük és tárgyalásuk egymástól elszigetelten lehetetlen. Például a bioetika, azaz az élettel és az élõvilággal kapcsolatos magatartás etikai szempontjai nemcsak a biológusok, ökológusok, orvosok problémája, hanem az érintettek széles köréé, egyszóval mindenkié. Ugyanakkor a bioetika számos szaketikai kérdés mentén érintkezik a gazdaságetikával (a gazdasági tevékenység hatása az élõvilágra, génmódosított termékek), a közszolgálati etikával (egészségügyi ellátás, a hatalom jelenléte az orvos-beteg viszonyban, a genetikai kutatások hatósági engedélyeztetése) és a sajtóetikával (a személyes információk védelme, a közérdeklõdésre számot tartó bioetikai kérdésekrõl való széles körû tájékoztatás). Hasonlóképpen a gazdaságetikai megfontolások egyik természetes kiindulópontját is a természeti és az emberi erõforrások egyesítésében rejlõ lehetõségek kiaknázásának erkölcsileg megengedhetõ vagy megengedhetetlen módozatai képezik, amelyek esetenként nem függetlenek a gazdaságpolitikától, a törvényi és hivatali szabályozástól, illetve többek között a média tájékoztató, ellenõrzõ, meggyõzõ lehetõségeitõl sem. A hivatalnokok, de a politikusok és jogászok közszolgálati tevékenysége is esetenként természeti és anyagi erõforrásokkal kapcsolatos, illetve gazdasági vagy üzleti érdekeket érint.
Ez a tankönyv a szerzõség és a felelõsség elismerése mellett is közös vállalkozás eredménye, ugyanis végsõ soron azokat a tanulságokat igyekszik hasznosítani, amelyeknek a szerzõ a Kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegyetem Közgazdasági, valamint Újságírói Karán tartott elõadások, illetve a Filozófiai Tanszékcsoport magyar és román tagozatán folytatott kutatások, szakmai beszélgetések és konferenciák keretében, a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaságetikai Központjának munkatársaival való együttmûködések alkalmával és nemzetközi konferenciáin, valamint a magyarországi Alkalmazott Filozófiai Társaság kecskeméti konferenciáin elhangzott elõadások és diszkussziók résztvevõjeként volt részese. A tankönyvben tárgyalt témák tanulmányozását az MTA Domus Hungarica 2002-es és 2006-os ösztöndíjai tették lehetõvé.
A kortárs hermeneutikai gondolkodás bemutatása kapcsán Hans-Georg Gadamer filozófiai hermeneutikai koncepciójára összpontosítottunk, mint olyan teljesítményre, amely paradigmatikusnak tekinthetõ mind a szélesebb értelemben vett kortárs hermeneutikai foglalatoskodás, mind pedig a jelenkori filozófiai gondolkodás számára. Ebbõl nem következik, hogy a gadameri koncepció egyedülálló lenne, és kizárólagosan érvényesülne a hermeneutika és a filozófia találkozási területein. Keletkezéstörténete, kihatásai a szellemi élet más területeire és továbbfejlesztési lehetõségei egy olyan átfogó kontextusba illeszkednek, amelynek néhány alapvetõ strukturális összetevõjére úgyszintén tekintettel kell lenni egy árnyaltabb összkép kialakítása érdekében. Három ilyen mozzanat kiemelését mindenképpen fontosnak tartom:
a) A megértés egzisztenciális, ontológiai és nyelvi problémáit elõtérbe állító, a heideggeri ontológiai fordulathoz kapcsolódó gadameri hermeneutikai koncepció kimunkálásával párhuzamosan a hermeneutika episztemológiai-metodológiai koncepciója is tovább él. Emilio Betti az értelmezés általános elméletérõl írt terjedelmes mûvében (Teoria generale della interpretazione), amely Gadamer fõ mûvével majdnem egyidõben született, egy olyan univerzális hermeneutikai szabályrendszer kidolgozásán munkálkodik, amely az interpretáció objektivitását és ellenõrizhetõségét hivatott biztosítani a tudományos megismerés módszertani követelményeivel összhangban. Ugyancsak ebben az idõszakban a filozófiai hermeneutikán belül is jelentkeznek alternatív koncepciók. Paul Ricoeur, Gadamerhez hasonlóan, a filozófia mûvelésének újszerû lehetõségeit látja meg a hermeneutikában. Õ viszont az ugyancsak univerzálisnak tekintett hermeneutikai koncepciójában – amely szellemi kihatásaiban semmivel sem marad el a Gadameré mögött – a szövegek megértése kapcsán az értelmezés egyetemességét állítja középpontba. Mivel a szövegek, mítoszok, szimbólumok, elbeszélések esetében az értelmezés elsõsorban a jelek megfejtésének a nehézségeivel találkozik, Ricoeur nem tekinthet el a hermeneutika szemiotikai megalapozásától. Az ezzel járó strukturalista nézõpont érvényesítése révén a hermeneutikai probléma túlhangsúlyozott ontologizálásával szemben a módszertani problémák bizonyos fokú legitimitását is elismeri. Mind Betti, mind pedig Ricoeur hermeneutikai törekvései nem kevésbé univerzálisak, mint a gadameri hermeneutika univerzalitásigénye.
b) A XX. század második felében erõteljesen érvényre jutó hermeneutikai paradigma mellett, és számos vitafelületen érintkezve vele, a kontinentális európai filozófiai gondolkodásnak más, ugyancsak paradigmatikusnak tekinthetõ teljesítményei is megszülettek. Ezek közül a gadameri filozófiai hermeneutikával folytatott konstruktív vita tekintetében kettõ mindenképpen kiemelkedõ jelentõségûnek számít: Jürgen Habermas kommunikatív cselekvés elmélete és az ebbõl kifejlesztett diskurzusetikája, valamint a francia dekonstruktivizmus Derrida által kidolgozott és megalapozott koncepciója. A velük folytatott vita eredményei nagymértékben hozzájárulnak a filozófiai hermeneutika gyenge pontjainak a feltárásához, a problémák, az érvek és az ellenérvek körültekintõbb kidolgozásához.
c) Ma már nem tekinthetünk el attól a ténytõl, hogy a kortárs tudományos megismerés módszertani önszemlélete és kutatási gyakorlata a saját organikus fejlõdése révén elérkezett a hermeneutikai problémákkal való szembesüléshez, s szükségét érzi ezek tudatosításának, számbavételének és a módszertani koncepciók ezek jegyében történõ újragondolásának. A mai „szellemtudományoknak” (megértõ szociológia, értelmezõ antropológia), valamint a pszichoanalízisnek a hermeneutikával ápolt kapcsolatai mellett kifejlõdõben van a természettudományok hermeneutikája. E téren olyan új módszertani, ontológiai és etikai lehetõségek nyílnak meg, amelyek horizontjában új megvilágításba kerülhet, és a tudományos megismerés irányából is megalapozódhat a filozófiai hermeneutika univerzalitásigénye.
Mindezek alapján nyitott kérdésként merül fel a filozófiai hermeneutika jövõre nyíló esélyeinek és lehetõségeinek a kérdése. Zárszó gyanánt hadd fogalmazzunk meg ezzel kapcsolatban is néhány észrevételt:
A filozófiai hermeneutika, mint filozófiai koncepció – néhány évtizedes pályafutása ellenére – még koránt sincs minden részletében végiggondolva-kimunkálva. Inkább filozófiai hermeneutikákról érdemes beszélni, mivel a hermeneutikai problematizálás egyrészt az egyes szerzõk – Heidegger, Gadamer, Ricoeur stb. – sajátos problémafelvetéseihez kapcsolódik, másrészt számos részletkérdés kidolgozására a filozófiai hermeneutikának más szakterületeken történõ alkalmazása kínál lehetõséget. Úgy tûnik tehát, hogy az igazi erõtartalékai még csak ezután fognak a felszínre kerülni.
A filozófiai hermeneutikára úgy tekinthetünk, mint egy lehetséges kivezetésre a modernitás szellemiségének dualista paradigmájából, a szubjektum-objektum viszony elidegenítõ elgondolási sémáiból. A hermeneutikai reflexióban megvilágított megértés nem egyszerûen intellektuális és módszertani-technikai értelemben vett megismerés. A hermeneutikai reflexió útján történõ kivezetés viszont egyúttal visszavezetést is jelent. A filozófiai hermeneutika nem akar semmit végérvényesen meghaladni; semmi olyan radikálisan újszerût nem kezdeményez, amelyben ne kaphatnának helyet a modernitás vívmányai. Felszámolni vagy megszüntetni sem akar semmit. Zárójelbe tenni sem óhajtja a tudományos tényeknek és a tapasztalati adottságoknak azt a külsõ világát, amely a pozitivista-szcientista nézõpontból a megismerés tárgyát alkotja. Mindezek helyet kaphatnak egy hermeneutikai univerzumban. Csupán annyi történik, hogy a hermeneutikai reflexió megvonja a modern tudományeszmény határait, megszünteti az elõjogait, és érvényteleníti a tudományos módszertudat egyoldalú dominanciáját. Ily módon nem táplálja a végsõ és teljes megismerés és az ezen alapuló megértés illúzióját, nem kínál egy ebbõl kinövõ utópiát, s nem vallja a korának a tudományba vetett már-már babonás hitét. De nem is határolódik el mereven a tudományos megismerés gyakorlatától, ehelyett arra törekszik, hogy feltárja ennek mindazokat a hermeneutikai összetevõit, amelyek az egyes tudományokat – elsõsorban a szellemtudományokat (de újabban a természettudományokat is) – az egyoldalú objektivitáseszmény korlátozására kényszerítik. Eközben egy pillanatig sem vonja kétségbe a tudományos racionalitás érvényességét a maga területén.
A hermeneutikai reflexió abban az értelemben is visszavezetés, hogy elébe megy a tudományos módszertan igényeinek, azaz visszamegy azokhoz a tapasztalati alapokhoz, amelyekkel már rendelkezünk, amikor hozzákezdünk valamilyen teoretikus építmény megvalósításához. Nem fölénk épít egy világot, hanem a bennünk már mindig is meglévõ világot hozza felszínre; a már bennünk meglévõt akarja érvényre juttatni. Ezáltal a hermeneutika saját világunkhoz, önmagunkhoz, de egyszersmind másokhoz is közelebb visz. A hermeneutikai reflexió nyomán kibontakozó hermeneutikai szemlélet olyan lehetõségként kínálja magát, amely nemcsak teoretikus kidolgozottságában mutatkozik meg, hanem egyszersmind benne rejlik minden embernek az önmagát, a világot, s benne másokat is megérteni akaró törekvésében. Ily módon egy olyan, a tudományos tudáson kívüli tudást is mozgósít, amely úgyszintén átfogó és egyetemesen emberi, abban az értelemben, hogy minden ember rendelkezik vele a maga módján.
A hermeneutikai reflexió rehabilitálja a filozófiai gondolkodás számára az emberi élet- és világtapasztalatot, s általa magát az emberi életvilágokat, amelyek tapasztalatait az egyoldalú racionalitás folyamatai egyre jobban elsorvasztanak a mai ember életében. A filozófiai hermeneutika azokat a megismerési módokat és a szellemi produktivitásnak mindazokat a szféráit is feltárja – mint a szellemtudományi megismerés, esztétikai, erkölcsi, jogi tudás stb. – , amelyeken keresztül az élettapasztalat mindenkor beszüremlik a racionalizált tudás korpuszába. Ezt a hagyomány formájában felhalmozott tudást egy olyan kiterjedt és élõ nyelvi mezõ közvetíti, amely az emberi létezés természetes közege. Ezért az általa közvetített tudás érvényességigénye mindig elõtte jár a teoretikus konstrukcióknak.
A hermeneutikai reflexió számára az életvilág és a mindennapi tapasztalat körében zajló emberi létezés nyelvileg reflektált létezésként, szövegként, nyelvi történésként bontakozik ki, s e reflexió szervesen hozzátartozik az emberi létfolyamathoz, mivel általa kerül be az értelemösszefüggések teljességhorizontjába az emberi élet. Ily módon a hermeneutikai reflexió nemcsak az élettapasztalat értékét és értelmét adja vissza, hanem a mindenkori emberi létezést, az összes esetlegességeivel és partikularitásaival egyetemben – anélkül, hogy ezeket megszüntetné, vagy az érvényességüket megkérdõjelezné – egy univerzum horizontjában állóként tételezi. Ez az univerzum nem azonos azzal, amelyet a modernitás racionalista paradigmája értelmi-logikai összefüggésekbe rendezett adottságokból épít fel. De a hermeneutikai reflexió útján feltáruló világ a posztmodern széttöredezett világával sem azonos. Ebben az általam/általunk is történõ világegészben önmagamat/önmagunkat és másokat is történésként értem/értjük meg, amelynek során minden új tapasztalat újraszervezi ezt az univerzumot. Könnyen belátható, hogy a hermeneutikai reflexió univerzalitásigénye is innen eredeztethetõ. Ez nem annyira egy módszeresen felépíthetõ univerzalitás illúziójából táplálkozik, mint inkább abból a nyitottságból, amelynek révén a reflexió egy értelemegész horizontjába állítja az emberi létezés partikularitásait és esetlegességeit. Miközben beláthatóvá teszi az emberi létezés sajátos adottságait, nem engedi azt bezárulni a partikularitásokba.
Mindezekbõl kifolyólag a filozófiai hermeneutika nem pusztán egy teoretikus tudat kiépítéseként és az életfolyamatokra történõ utólagos alkalmazásaként valósul meg, hanem inkább a konkrét élettörténésekben tanúsított beállítódásként. Ezért a filozófiai hermeneutika, bármennyire is kimunkált legyen teoretikus szinten, nem kezelhetõ csupán egy filozófiai irányzatként. Legalább annyira egzisztenciális beállítódás is, életforma, életvitel, amelyben eleve benne állunk, s amelyben megnyílik a megértés lehetõsége. Hermeneutikai nézõpontból minden megértési aktus egy kezdet, amelybõl egy világ bontakozik ki, s amelyben az életünk a létteljesség horizontjába állítódik. Kezdet – amely egyúttal úton levés is e létteljesség felé.
Reflexió és beállítódás szétválaszthatatlan egységeként, a filozófiai hermeneutika újból felmutatja a filozofikus élet lehetõségét, s ezáltal a filozófiát is visszajuttathatja a maga természetes törekvéseihez.

A kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszékcsoportjának magyar tagozata 2005. október 22-én Tanítható-e ma a filozófia? (A filozófia oktatásának lehetõségei az egyetemi szerkezetváltás összefüggéseiben) címmel szervezte meg a hagyományossá vált nemzetközi tanévkezdõ konferenciáját. A témaválasztást a romániai egyetemekre is kiterjedõ egyetemi reform tette szükségessé.
A filozófia egyetemi oktatása, ennek változó körülményei és lehetõségei körül felmerülõ problémák nem újkeletûek. A XX. század folyamán – fõként a század második felében – az európai egyetemek átszervezésére irányuló törekvések a filozófiai képzés státuszára is kihatottak. A 2005-2006-os tanévvel Romániában is beinduló ún. „Bologna-folyamat” kihívásai új helyzetet teremtettek az egyetemi filozófiai képzés számára. Részben elmélyítették, részben pedig újakkal sokszorozták meg a filozófia egyetemi oktatásával kapcsolatos általános és sajátos kérdéseket. Ebbõl kifolyólag vélték fontosnak a filozófiaoktatás ügyének megvitatását a kolozsvári egyetem filozófia szakos oktatói egy olyan nemzetközi konferencián, amelyre azokból a szomszédos országokból is meghívhattak szakembereket, melyek a Bolognai Egyezmény érvényesítésének a problémáival ugyancsak a közép- és kelet-európai egyetemi hagyományok közepette szembesülnek, mint pl. Ausztria, Magyarország, Szlovákia.
A filozófiát, mint bármely létrehozó jellegû alkotó tevékenységet, folyamatos kihívás éri saját gyakorlatának eszköztára, tudásmódjának átörökíthetõsége és tevékenységének feltételrendszere részérõl. Az önreflexió, az önmaga keresésére és az öndefinícióra való törekvés végigkíséri a filozófia történetét, amely sohasem alakult függetlenül a filozófiai módszerek és önkifejezési formák, a filozófiai mû korpuszának és szellemének, a filozófia tanulmányozásának és mûvelésének viszonyrendszerétõl. Az alapokra, érvekre, bizonyítékokra és kísérletekre hivatkozó tudományos tudás elõtérbe kerülésének korszakában a filozófia egyre inkább „a tudományos tudás székhelyén, az egyetemen” volt kénytelen kiépíteni és megvédeni a maga pozícióit, miközben az „iskolafilozófiával” való folyamatos polémia kapcsán is jelentõs mûvek születtek. A filozófia önszemlélete idõvel, éppen az oktatás igényeihez alkalmazkodva, historizálódott és belterjessé vált, egyre inkább elvesztve kapcsolatát a kor valóságos életfolyamaival. A jelenlegi világjelenségek, a szakosodott információk robbanásszerû megnövekedése, a társadalmi és kulturális folyamatok alárendelõdése a globális fogyasztás logikájának, az új elektronikus médiumok térhódítása, a tudás tárolásának, feldolgozásának és tömegméretû elérhetõségének új lehetõségei a képiség reneszánsza és a kommunikáció forradalma révén manapság jelentõs mértékben átalakítják az egyetemi oktatás kultúráját. Mindez komoly kihívást jelent nemcsak a filozófiai reflexió, hanem a filozófia oktatása és a filozófiai tudás felhasználhatósága számára is.
A konferencia résztvevõi olyan kérdésekre kerestek válaszokat, mint:
Milyen lényegi összefüggések tárhatók fel az egyetemi rendszer felépítési és mûködési elvei, valamint a filozófia egyetemi oktatásának célkitûzései között?
Milyen problémákat vet fel a filozófia egyetemi oktatása számára az eltömegesedõ felsõoktatási rendszer?
Milyen társadalmi igényeknek kell megfelelnie, illetve milyen képességekkel, készségekkel és tudományos eszköztárral kell felruháznia a hallgatóit a filozófiaoktatásnak? Honnan nyerik ezek az igények és célkitûzések a legitimitásukat?
Milyen jelentõséggel bírnak a filozófiai kultúra önértelmezése számára a képi információ elterjedésének, az adatbázisok összekapcsolhatóságának és az információk tömegméretû hozzáférhetõségének új jelenségei?
Az egyetemi filozófiaoktatás és filozófiai képzés tartalmi és módszertani vonatkozásaival kapcsolatos megbeszélések és érvelések során a konferencián sikerült számos olyan problémát felvetni és több olyan új szempontot bevezetni, melyek az egyetem és a filozófia kapcsolatának a maga egészében való újragondolására ösztönöznek. Az együttgondolkodás örömében osztozó elõadók mellett a konferencia igazi nyertesei azok a fiatalok voltak – doktorandusok, mesterképzõsök, a filozófiai alapképzésben részt vevõ hallgatók –, akik számára a filozófiai képességek kimûvelése és a filozófiai kultúrával való szakszerû megismerkedés mellett életbevágó aktualitással merül fel a kérdés egzisztenciális tétje: mihez kezdhetnek a „filozófiával”? Számukra is jó alkalomnak bizonyult ez a konferencia arra, hogy elgondolkozzanak mindazokon a kérdéseken, melyek a filozófiai alkotótevékenység szûkre szabott szellemi helyével, de ugyanakkor a változó életkörülményeinkre való nélkülözhetetlen kihatásaival kapcsolatosak a kortárs kultúránkban.
A konferencia szervezõbizottsága
Az Olvasóhoz 

Kötetünk a 2006. május 24–27. között a címlapon olvasható címmel megrendezett tudományos konferencia anyagát tartalmazza. Tudománypolitikai szempontból mindenképpen jelentékeny esemény volt ez, hiszen a több mint három évtizede zajló konferenciasorozatban az MTA Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz és Barokk Kutatócsoportja, továbbá az egyetemek régi magyar irodalom tanszékei magyar nyelven folyó összejövetelüket elõször tartották meg a mai Magyarország határain kívüli helyszínen. Nem a szervezõk feladata azon elmélkedni, hogy miért éppen Kolozsvárra esett a döntéshozók választása, ám a témaválasztásról, a célkitûzésrõl és a megvalósulásról talán ildomos megfogalmazniok néhány gondolatot.
Szerencsés egybeesésnek tekinthetjük, hogy olyan idõpontban esett a választás Kolozsvárra, amikor a legszélesebb értelemben vett emlékirat-irodalom témaköre sok tudományterület felõl érkezõ ösztönzések hatására is a figyelem középpontjába került. Jól ismert ugyanis, hogy a nemzetközi tudományosságban a hagyományos történeti, irodalomtörténeti megközelítéseket hosszabb ideje felfrissíteni akaró tendenciák, a mindennapok története, a mikrotörténetírás, a történelmi és kulturális alulnézetek tanulmányozása mellé újabban felzárkózott törekvések, az ego-dokumentumok széles körének kultúrhistóriai közegben való tanulmányozása egyaránt elõtérbe tolta azt a nehezen meghatározható szövegkorpuszt, amelyet jobb híján a leginkább mégiscsak emlékirat-irodalomnak nevezhetünk. Ez még fontosabbá és aktuálisabbá tette a régebbi magyar irodalomnak azt a vonulatát, amely éppen Erdélyben vált roppant jelentõssé és az itteni tradíció elidegeníthetetlen és jellegadó részévé. Az ily módon nagyon aktuálisnak talált problémakört a szervezõbizottság (Egyed Emese, Gábor Csilla, Jankovics József, Tóth Zsombor) három nagyobb egységre bontva tartotta megtárgyalhatónak, s ezért a források, elméletek, kontextusok elkülönítésére tett javaslatot.
Ha a megvalósulást mérlegelve is ebben a sorrendben haladunk, akkor leszögezhetjük: nem volt tévedés az elsõ körlevélben fontos „feladatnak tekinteni a forrásfeltáró munka felgyorsítását és eddig nem érintett területekre való kiterjesztését.” A számbaveendõ szövegtípusok természetére vonatkozó reflexiókat is figyelembe véve valóban úgy találhatjuk, hogy tanulmányok egész sora hozott a felszínre új, eddig csaknem ismeretlen, vagy éppen elveszettnek hitt kéziratos szövegeket, vagy tett javaslatot a kanonizált szövegváltozatok lényeges helyesbítésére. Jelképesnek is tarthatjuk, s persze a sokat emlegetett interdiszciplinaritás megkerülhetetlenségére is figyelmeztetõnek, hogy a konferencia nagy visszhangot kiváltó nyitóelõadása a templomgombokba helyezett emlékeztetõ szövegek bemutatásával éppen egy ilyen gazdagító javaslatot fogalmazott meg, hiszen ezzel a szövegtípussal az eddigiekben csak a néprajztudósok foglalkoztak, az irodalomtörténészek figyelmét elkerülte.
Már itt, az elsõ mérleg elkészítésekor megállapíthatjuk azt is, hogy lényeges és fontos hozadéka volt a konferenciának az elméleti reflexiók területén is. Tudományterületünk jelenlegi helyzetében különösen fontosnak tarthatjuk, hogy ez elmélettörténeti megközelítésket is magában foglalt. A konferencia nem rekedt meg annak a mûfajtörténeti toposznak az ismételgetésénél, hogy a szorosabban vett önéletírásnak nem volt számottevõ elmélete (arsa) a korai újkor európai irodalmában, s több elõadás mutatta be, hogy a kérdéskör kitágításával, az emlékezet mûködésére vonatkozó korabeli tudás felidézésével lényegesen közelebb kerülhetünk a korabeli magyarországi szövegekhez. De az értelmezõi eszköztárat gazdagítónak tekinthetjük azokat az elõadásokat is, amelyek azt mutatták be, hogy egy-egy mûfajtípus vagy szövegszervezõi eljárás miképpen mûködött a kortárs európai irodalomban, s így kimondatlanul is, vagy a hazai példákat csak megemlítve is felidézték azt az implicit retorikai és poétikai szabályrendszert, amely ott munkált a Kárpát-medencében megszületett szövegek hátterében is. A szervezõk persze nem tartották kevésbé fontosnak azt a körlevélben is említett kérdést sem, hogy napjaink tudományosságának újszerû irodalomelméleti, néprajzi, antropológiai, pszichológiai modelljei mennyiben alkalmazhatók a korai újkorban született magyar és latin nyelvû szövegeinkre. Egészében nyilvánvaló, hogy kötetünk tanulmányíróit nem egyforma mértékben érintették meg ezek a tendenciák, ám jó néhány, esetenként a konferencia vitái során elhangzottakat is hasznosító dolgozat tanúskodik arról, hogy a régi magyarosok közössége egyáltalán nem zárkózik el ezektõl a kérdésirányoktól, s hogy nem hiányoznak sorainkból azok, akik nem csupán a teóriák mozgását követik, hanem kísérletet tesznek az invenciózus alkalmazásra is.
Ez az alkalmazás természetesen nagyon sok esetben a szorosabban vett szöveg és kuturális kontextus érzékeny felidézést jelenti, de konferenciánk esetében nem csupán errõl van szó. Megkülönböztetett fontosságot tulajdoníthatunk ugyanis annak, hogy e kontextusnak egy kulcsfontosságú eleme, a kegyesség korabeli formáinak kérdésköre belekerült konferenciánk címébe is, s így szinte programossá vált annak vizsgálata, hogy az egyéni és közösségi spiritualitásnak a konfesszionalizálódó Európában kialakult, egymással olykor feszült viszonyban álló, máskor pedig éppen a felekezetiség határait is feszegetõ különféle módjai miképpen vannak jelen az élettörténet-mondás és -írás különféle formáiban, hogy a devóció hagyományai és konvenciói miképpen artikulálhatják a személyes, családi vagy nemzeti történetek narrációját. E vizsgálódási irányt azért is tartottuk megkerülhetetlennek, ugyanakkor kiemelendõnek, mivel Bethlen Miklós önéletírását és néhány további szerzõ (például Árva Bethlen Kata) önéletírásaival kapcsolatos axiomatikus megállapításokat nem számítva a korábbi kutatásban ritkán találkozunk a spiritualitás és önélet- vagy emlékírás összefüggéseinek elmélyült taglalásával. Ezért örömmel vettük azokat a dolgozatokat, amelyek személy és közösség, személy és egyházi intézmény, lelkiség és közéleti szereplés vagy politikai gondolkodás viszonyával foglalkoztak a devóció(k) horizontjában, illetõleg azokat, amelyek az önéletírás mint szövegtípus és a megtérés(ek) szövegszervezõ jellegzetességeirõl szóltak. Azok a tanulmányok pedig, amelyek látszólag távolabbról – az imádság, az elmélkedés (ezen belül az egyéni sorsértelmezés) vagy éppen funkcionális szempontból, esetleg hatalom és spiritualitás vagy az elbeszélhetõség felõl közelítették meg kegyesség és (élettörténeti) narráció viszonyát, egyben arra is rámutattak (olykor látszólag reflektálatlanul is), hogy „szent” és „profán” szférájának szétválasztása az utókor erõszakos mozdulata volt, hiszen a két szféra normái, nyelvi és magatartásbeli konvenciói a korai újkorban szervesen összetartoztak. Ebbõl a szempontból emblematikusnak tekinthetjük R. Várkonyi Ágnes tanulmányát, aki II. Rákóczi Ferenc Confessio peccatorisának keresztény és antik szimbólumrendszerét elemezve szépen kibontja a kétféle kulturális paradigma szimbiózisát, továbbmenve pedig emlékezet és devóció egymásbajátszásának részleteit fejti fel a mû szövege alapján, konklúziója tehát teljesen helytálló: Rákóczinál „történeti elbeszélések és a meditációk szervesen összetartoznak.”
Konferenciánk, várakozásaink szerint, kísérletet tett egyes kanonizált mûvek (Szenci Molnár Albert, Veresmarti Mihály, Bethlen Miklós, Árva Bethlen Kata stb.) újraolvasására, ezekhez újszerû, olykor váratlan megközelítési szempontokkal hozzájárulva, egyúttal megszólaltatott számos olyan ismeretlen, feltáratlan forrást, forráscsoportot is, amelyek korábban kívül estek az irodalomtörténet érdeklõdésén vagy tudomásán, de amelyek az emlékezetkultúra egyéni és közösségi mûködésének igen tanulságos példáit szolgáltatják. Emez írások, az esettanulmányok érdekessége mellett kirpóbálnak olyan megközelítési lehetõségeket, keresik azt a módszertant, amelynek segítségével ez a rendkívüli méretû, igen szerteágazó korpusz hitelesen megszólaltatható.
Végülis tanúi lehettünk egyfajta reflexiónak mindarra, ami a téma kutatásában eddig történt; láthattunk kísérleteket, új felfedezéseket; attól a szintézistõl azonban, amelyre a gondolkodó, struktúraalkotó emberi elme vágyik, bizonyára még távol vagyunk. Ám ha sikerült bemérnünk azokat a koordinátákat, amelyek megmutatják, hol tartunk, és ha sikerült a magunk és egymás számára szakmai ösztönzéseket megfogalmaznunk, akkor konferenciánk elérte a célját.

Kolozsvárt, 2007. október 15-én

A Szerkesztõk
 

Elõszó*

Jelen tanulmánykötet a szerzõk többéves kutatói együttmûködésének terméke. A kötet szerzõi 2002 óta némileg változó összetételben, de folyamatosan vizsgálják a kora újkor irodalmi jelenségeit, s eddigi eredményeikrõl is közös publikációkban számoltak be. A hatékonyabb kutatómunka érdekében egy-egy sajátos részterületen a spirituális és ideológiai áramlatok irodalmi konkretizációinak retorikai, eszmetörténeti, narratológiai, valamint a társadalmi szerepvállalást érintõ vizsgálatát is elvégezték. A problémakör természetébõl adódóan fokozottan figyeltek az irodalomtörténeti kánon peremére szorult mûvek, mûfajok, szövegtípusok viselkedésére és funkcióira.
A kutatócsoport tagjai eleinte inkább a használati irodalom egyházi mûfajaival foglalkoztak, majd a kutatásaik körét kitágították – a szembesítés és a komparáció céljával is – a profán szövegformák, elsõsorban a széphistória, valamint a két életszféra határterületén mozgó fejedelmi tükör és napló irányába is. Így a különféle kora újkori szövegtípusokban (hitvita, imádság, vers, prédikáció és oráció, széphistória, zsoltárparafrázis, napló, fejedelemtükör) az irodalmi beszédmódok és a társadalmi szerepvállalások összefüggéseinek a vizsgálatára is sor került.
A kötetben helyet kapó tanulmányok szerzõi több irányból is rákérdeztek arra, hogy a szöveghagyományozódás szabályszerûségei hogyan érvényesülnek az írás kultúrájának különféle vetületeiben. Innen a felhasznált források sokfélesége: a kutatók kéziratos és nyomtatásban megjelent anyagokkal, magán- és közös használatra szánt mûvekkel, egyházi és világi szövegtípusokkal egyaránt dolgoztak. Közben azt is nyomon követték, hogy a misztika, a hagiográfia és a Biblia-értelmezés középkori hagyománya, illetve Boccaccio alkotása és a középkori szórakoztató irodalom miképpen értékelõdik újra a kora újkori magyar irodalomban.

Kolozsvárt, 2007. december 8-án

Gábor Csilla

 

Comments are closed.